Jablonkai Sára: Zárt ajtók mögött, avagy a fekete pedagógia árnyékában

fekete pedagógiaJablonkai Sára írása egy megindító vallomás a diszes létről, amellyel első díjat nyert a DUE (Diák Újságírók Egyesülete) antidiszkriminációs pályázatán 2009. október 9-én:

 

Zárt ajtók mögött, avagy a fekete pedagógia árnyékában

“Sára álljon fel! A maga dolgozata egyszerűen katasztrófa. Tudom, hogy fel van mentve matematika alól, de azért ezt a produkciót… Tudja mit, inkább felolvasom a példákra írt válaszokat.”

Az osztály dől a nevetéstől, a mellettem ülő gúnyosan vigyorog. Csak állok példátlan magaviselettel, hagyom, hogy szégyenítsen a tanárnő, mert más vagyok.

Hasonló esetekben sírva fakadok, de most… valahogy nincs erőm hozzá. Ideges mosoly ül az arcomra. Elrejtem, mennyire fáj.
Hagyom, hagy érezzék jól magukat rajtam, mintha nekik nem volna hibájuk, mert már az ő szégyenük is az én részemmé vált.”

“18 éves gimnazista vagyok, ránézésre olyan, mint mindenki, ugyanúgy öltözködöm, ugyanúgy beszélek, ugyanazon nevetek, ugyanazon sírok, mint a korombeliek, ugyanúgy kelek fel reggel, ugyanazt az iskolatáskát fogom reggelente, ám valamiben mégis különbözünk. Én tanulási zavarral születtem, részképességzavarral: diszkalkulia, diszlexia, diszgráfia, figyelemzavar. Nem tehetek róla, küzdök ellene, mégis egész életemben megköveztek ezért az iskolában. Első elemiben matematikai problémáim miatt még némi verésfélét is kaptam. Na nem nagyot, csak sokat, olyan kis, nyakszirtre mért, jól irányzott, lassúságomat buzdítandó, fájó, égető kivédhetetlen ütéseket, amiktől rendesen megbetegedtem. Kényszer- és pánikrohamok kezdtek gyötörni, hánytam, fejgörcseim lettek. Iskolai éveim alatt rendszeresen állítottak fel a padból és fejtették ki cseppet sem burkoltan, hogy selejt vagyok. Az osztály feladata volt ilyenkor, ezen nagyot nevetni. Az osztály teljesítette feladatát. Kilenc évesen öngyilkos akartam lenni.
Soha nem felejtem el a mondatot, amit egy diák intézett felém már gimnazistaként, miszerint minden embert, aki olyan, mint én, a Dunába kéne lőni, mert hasznavehetetlen. Ő drogos volt és iskolakerülő, de ha tanult, nem bántották, mert a társadalom megbocsátja a devianciát, de nem bocsátja meg a másságot…

Ebben az elszigetelt harcban, amit nap, mint nap megvívtam, egyedül csak a családomra számíthattam, ők tartottak, tartanak életben. Tőlük tudom, hogy a disz valójában csak az iskolában probléma! Hogy ez nem degeneratív betegség, csak van tárgy, ami nehezebben megy, mint másoknak. Nem vagyunk elmebetegek, sem fogyatékosok, sőt kimutatták, hogy rengeteg ilyen ember fantasztikus képességekkel van megáldva. Albert Einstein diszlexiás volt, sőt matematikából is megbukott, mégis Ő a világ egyik legnagyobb fizikusa, hol is lennénk ma nélküle. Karinthy rosszul használta a múlt idő jelét, gondjai voltak az egybe és különírással, mégis ki merné tagadni, hogy zseni volt? Vagy ki gondolná, hogy Faraday bajban volt a beszéddel, helyesírással? És mégsem mondták neki, hogy minek neki érettségi, olyan szép szakma a hidegburkolás…
Műveltségre neveltek, hogy olvassak sokat, legyek nyitott mindenre, akkor is, ha mindent elkövetnek, hogy zárva maradjon előttem minden.
Van, aki feladja és végül azzá lesz, amivé formálták.

Akárcsak egy osztálytársam. Az általános iskola vége felé ismerkedtem meg vele, egy nagyon kedves fiúval. Göndör hajú volt, derűs, rendkívül kreatív. Ám hiperaktivitással született, tanulási problémák gyötörték, intézményről intézményre járt, egy évre osztálytársak lettünk, aztán sodródtunk tovább én erre, Ő arra. Hasonló lelki nehézségeken ment át az iskolapadban, mint én.
Az akkori 12 éves kisfiúból mára 19 éves felnőtt férfi vált. Néha látom Őt az utcán. Nem mosolyog soha. Nem nevet. Semmi sem foglalkoztatja igazán. Mintha meghalt volna benne minden vágy. Talán csak a családi háttere nem volt annyira stabil, mint nekem, talán egyszerűen csak feladta, de az is lehet, félt újra felállni, nehogy megint ellökjék, mert az nagyon fáj… Droghoz nyúlt, tetoválások fedik teste nagy részét. Ki tudja, lehet, ezt az egykor értékes, okos gyereket, aki bár gyakran túlpörgött, mégis minden vonzotta, egyik nap megtalálják majd egy sikátorban, drogtúladagolásban, holtan összeesve.
Nézem ezt a fiút, látom benne is, ahogy magamban, a fájdalmat, amit olyan emberek okoztak neki, akikkel egy földön született, akikkel egy nyelvet beszél, akikre talán ő keresi egyszer a nyugdíjat, de akiknek Ő, mert más, nem számít és nem fog számítani soha.
Persze matematikus, villamosmérnök, orvos én sem leszek. De minden más nyitva áll előttem. Lehetek író, színész, edző, sportoló, sőt akár tűzoltó is. Ha hagyják. Mert már az iskolapadban eleshetek mindettől, önhibámon kívül.
Magyarországon a fekete pedagógia él, létezik, csak néma rejtek alatt…
Nem tudom még mennyi akadályt kell hasonlóképpen átugranom ebben a zárt, tantermeken belüli világban. Nem tudom hagyják-e majd. Mindenesetre egyet nagyon jól megtanultam. Alakuljon akárhogy is az életem, én a kezemet fogom nyújtani majd a segítségre szorulóknak, nem pedig eltaszítani őket, mint ahogyan azt velem tették eddig.
Amit most tehetek, megyek tovább, reménykedem…”

Álmomban táncparketten keringőztem, fehér ruhám kacskaringózott a levegőben. Kontyomból elszabadult egy tincs, amit lágyan a fülem mögé simítok, és csak pörgök bele az éjszakába. Ki mondaná meg, hogy másként gondolkodom? Ki látja rajtam? Senki. Iskolás éveim után ezek a problémák valóban jelentéktelenekké válnak. Ez a dolog túl kicsi ahhoz, hogy ekkora sebeket okozzanak vele, ahogyan azt velem és sorstársainkkal tették és teszik.
Túl kicsi, hogy megbélyegezzenek egy életre.
Túl kicsi, hogy más kasztba kerüljünk miatta.
Túl kicsi, hogy peremre szorítsanak.
Hiszen az élet amúgy sem túl hosszú, a Nap lenyugszik, aztán felkel, majd újra le…”

Forrás: Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesülete

Emlékszem, amikor először olvastam potyogtak a könnyeim és görcsbe rándult a gyomrom a tehetetlen dühtől. Feltolultak az emlékek, hiszen Én is szemtanúja voltam ezeknek a megaláztatásoknak, mint általában mindenki. Ekkor összeállt bennem a kép és utólag értelmet nyert minden. Másként láttam azt az osztálytársamat, akit végül kisegítőbe küldtek, mert megtorolta tanárán a megaláztatást. Bárcsak vissza tudnék menni az időbe, de nem lehet…

A közvetlen családomban is végignéztem, ahogy szó szerint beleverik a betűket, az akkor butának és lustának titulált, akkoriban még nem diagnosztizált diszlexiás gyermekbe és hiába próbáltam védelmére kelni – szintén gyermekként – esélytelen volt. Vajon hányan tették ugyanezt, további sebeket okozva saját gyermeküknek? Ezek az élmények annyira beleivódtak az emlékezetembe, hogy amikor a kislányom nem tudta összeolvasni a betűket, még véletlenül se tudtam haragudni rá, se felemelni akár a hangomat, nemhogy a kezemet. Ennek már 9 éve és ez ma sem változott.

Valószínűleg Sárát is a szülei hozzáállása mentette meg az önbecsülése teljes elvesztésétől, s adott erőt, hogy ha felnő ez már nem fog számítani. Persze fog, mert hihetetlen erős empátia alakul ki a mássággal élőkkel szemben, amit már most megtapasztalhattam saját gyermekemnél is. Mi szerencsések vagyunk, mert a tanáraink, tanítóink zömétől mentesültünk a megaláztatásoktól, amiért nagyon hálás és bizakodó vagyok. Csak remélni tudom, hogy ez lassan mindenhol így lesz.

Sára vallomása, amellett, hogy megindító, fontos üzenetet hordoz, miszerint a gyermekek hozzáállása a tanáruktól és szüleiktől függ igazán, ezért érezzük át ennek jelentőségét és viselkedjünk emberhez méltóan. A példa mutatásának itt van igazán nagy ereje.

S ha mégis atrocitás éri, mi szülők mindig álljunk ki mellette és erősítsük az önmagukba vetett hitüket, emeljük ki és segítsük pozitív képességeiket, amik egyre csak szaporodni fognak ezen a rögös úton.

Amikor kislányomnak jó pár éve felolvastam e sorokat, az arcán visszatükröződni láttam Sára minden egyes szavát. Örült, hogy nincs egyedül és hálás volt, amiért neki nem kellett mindezt teljesen átélnie. Nyugodtan kijelenthettem, hogy a “Zárt ajtók mögött” c. vallomás megváltoztatta az életünket, közelebb hozott minket, ezért tartottam fontosnak megosztani.

Köszönöm Sárának ezt a csodálatos alkotást, amely segített átérezni a diszes létet és jobban megérteni mi az, amit ebben a nehéz helyzetben tehetek, tehetünk.

Immár Vízi-Jablonkai Sára reakcióját, kedves szavait a bejegyzésemre itt olvashatod !

 

Nézz be máskor is, legyen szép napod!

A blog Facebook oldalához ide kattintva csatlakozhatsz. Figyelmedbe ajánlom még a történetünkről, fejlesztésekről, tanulásról, fontos információkról és az elengedhetetlen motivációról szóló cikkgyűjteményeket is.


One thought on “Jablonkai Sára: Zárt ajtók mögött, avagy a fekete pedagógia árnyékában”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..