Gondolatok a sikeres felvételiig vezető útról

Az út

Kemény 1 év volt, amit tanulással, őrlődéssel töltöttünk és feszegettük a határainkat. Mikor tanulási zavarral küzdő gyermekünk van, akkor hajlamosak vagyunk lejjebb tenni a lécet és sokkal kevesebbel is beérni.

Tesszük ezt mindazért, mert szeretnénk gyermekünkről levenni a nyomást és élni hagyni. Aztán jön egy ilyen megmérettetés, amikor feljebb tesszük azt a bizonyos lécet és megugorjuk! Hihetetlen érzés tudni, hogy erre is képesek vagyunk.

Nem véletlen a királyi többes, hiszen aki ennyire együtt „kényszerül” tanulni gyermekével, a feladatok immár közösek lesznek, ahogy a sikerek és a kudarcok is. Szülőként rengeteg szabadidőről mondunk le, amit mással is tölthetnénk.

Mégis, aki végigcsinálta már ezt a furcsa köteléket, rájön, hogy hihetetlen ajándékot kapott az élettől. „Rákényszerül” egy szorosabb, bajtársiasabb kapcsolatra a gyermekével, ami nem engedi, hogy eltávolodjanak egymástól, még a nehezebb korszakokban sem, mint például a kamaszkor. Bár sokszor szerettem volna, ha sokkal több felszabadultabb közös időtöltéseink lettek volna, mégis hálás vagyok az együtt töltött időnek.

Szerencsém volt, mivel nagyobbik gyermekem 7 évvel idősebb, ezért pont sikerült mellette is helyt állnom és akkor jutott kevesebb idő neki, amikor már annyira nem igényelte. Ráadásul ő is sokat segített testvérének a tanulásban, amihez Én nem értettem, ahogy az Apukája is.

 

Köszönet a Fejlesztőnknek

Természetesen nem feledkezhetem meg Kriszti néniről, a fejlesztő pedagógusunkról se, akivel mindent közösen döntöttünk el, s aki mindvégig egyengette utunkat. Főként ebben a sorsdöntő évben nem győztünk köszönetet mondani, apró gesztusokkal és virággal a ballagáson.

Sajnos hajlamosak vagyunk természetesnek venni a fejlesztők munkáját. Ne tegyük, hiszen arra tették fel az életüket, hogy gyermekeinken segítsenek a legjobb tudásuk szerint. Nagyon örültem a szerencsénknek, hogy a középiskolában továbbra is ő marad a fejlesztőnk, hiszen egy még nagyobb megmérettetésre készülünk az érettségivel.

 

Ekkor döntöttem el, hogy indítok egy blogot…

Sajnálatomra volt olyan osztálytársa, akinek nem sikerült a kitűzött cél, mert úgy gondolom nem kapott megfelelő támogatást. Bár nem tisztem ítélkezni, de a szülei büntetésen alapuló rákényszerítése a tanulásra, nem igazán hozta meg a várt eredményt. Próbáltam segíteni, de nem vették jó néven. Úgy éreztem megszakad a szívem a kislányért és nem tehettem semmit.

Ez a tehetetlenség és az elért sikerünkön fellelkesülve döntöttem el, hogy itt az ideje elindítani egy blogot, amivel talán segíthetek egy hasonló kislányon, és persze kisfiún a tanulási segédletekkel. Adhatok tanácsot, erőt és buzdítást elkeseredett szülőknek, akik még nem látják a fényt az alagút végén. Illetve pedagógusok is betekintést nyerhetnek e gyermekek és szüleik problémáiba, otthoni küzdelmeibe. Hiszen a siker mindannyiunkon múlik.

Nagy örömömre szolgál, hogy a blogom látogatottsága napról-napra növekszik, ami bizakodással tölt el, illetve lelkesít a folytatásra. Köszönöm mindenkinek, aki olvas 🙂

A történet folytatását itt olvashatod.

Nézz be máskor is, legyen szép napod!

A blog Facebook oldalához ide kattintva csatlakozhatsz. Figyelmedbe ajánlom még a történetünkről, fejlesztésekről, tanulásról, fontos információkról és az elengedhetetlen motivációról szóló cikkgyűjteményeket is.